Az alábbiakban néhány olyan részlet olvasható, amelyeket neves írók és költők Leányfaluról írtak. Az idézetek Dr. Sín Edit, Bedő Szilvia és Adorján András gyűjtéséből származik.
 Gyulai Pál: Leányfalván
 Feszty Árpád: Leányfalva A német Alpesek fenségesen zord tetői bámulatra ragadhatnak, Itáliának kék ege szerelmes ábrándokba ringat, de hiába ! nem magyar az, élvezete szivünket nem tölti be ugy, mint az, a mit a mi határaink nyújtanak. S nem is kell messze mennünk, itt a főváros közelében mennyi szép telep van, kedvességben egymással vetélkedők, de alig akad párja annak a helynek ott a Vérteshegyek egyik katlanában, közvetlen a szőke Duna partján, a kies Leányfalvának. Lehet a többi nagyobb, pompásabb, de bizony kedvesebb egy sem lehet. Nem is tekintve bájait, már összeköttetése kényelmes voltánál fogva is a legelőnyösebbek közé tartozik. Reggeli 9 órára ér ide a hajó, mely Leányfalváról beszállit s délután 4 órakor indul innen vissza, 7-kor köt ki a leányfalvi parton. Az állomást Pócsmegyernek hívják, az átelleni Pócsmegyerről nevezve igy, mely a Duna két ága között fekvő sziget partján húzódik festői facsoportjaival, kinyúló órás tornyával. …….S a ki itt él, az mind együtt érez, mind összetart s igy természetesen — sokat mulat. A jó kedv itt egyikről a másikra ragad, a városi feszély már útközben lehull az ide utazóról. Az emberek szeretik egymást s kedélyessé válnak. Gyulai Pál legfeljebb szemeket kritizál, Feleki megnöveszti a szakálát. Gyönyörű kis respublika ez, mely évről évre szaporodik, mindig több az ide vágyódók száma. De ki is ne jönne szívesen e kies völgybe, mely azelőtt vadabb s tán romantikusabb állapotában legfeljebb csak holmi piktornak vagy poétának tetszhetett volna, de ma már regényes hegyei mellett czivilizált, keritett kertjeivel, a mosolygó nyaralók hosszú sorával, árnyas ösvényével minden jóravaló tisztességes rendszerető embernek is megnyerheti tetszését. A nyájas lakok, kedélyes présházak oly hivogatólag intenek felénk. Aztán az a sok szép hegyi parthie, sok szép kirándulási hely, mellyel a körüli vidék kínálkozik ! Meg az kedves fiatalság! Mind megannyi vonzerő. „ Vasárnapi Ujság. 42 SZÁM. 1879.  Móricz Zsigmond
Hát itt élek én már huszadik éve. Rózsahegyi Kálmán hozott ki a Sári bíró idejében. Azt mondta, hogy ez egy olyan szép hely, mint Svájc… Mikor a hajón jöttünk kifelé és látom a nagy szarmata síkságot, a Duna két partján, ami nekem mindennél szebb, mert hasonlít az én szülőföldemhez, éppen olyan ficcfás part, mint a Tiszahát, azt mondtam Kálmánnak: -Hát Kálmán, hol van már az a Svájc?...-Itt van, nézz körül!... Elnézelődtem... -Voltál te már Svájcban?... -Nem....-Mer én voltam!... Abban az időben itt Leányfaluban minden ház eladó volt…. Mint most. Bejártam az egész telepet. Nagyon tetszett.  Bóka László: Leányfalu, 1913. szeptember 25. (...) Nincs háború, s nemcsak aratás volt, hanem szüret is lesz, őszi szántás is és bolond, aki nem nyaral Leányfalun, ha megteheti. Milyen jó, hogy idejekorán kijöttek, hogy nem hallgatja a rémmeséket Pesten, - így is elég, hogy délelőtt be kell menni, néha délután is, sőt nemsokára végkép, mert vége a nyárnak.(...) Fel kell írni ezt, mert elfelejti. Hogy Julis vasaltat hordott. Hol a fenében van az a notesz. Megint úgy tele van a zsebe. Persze a sok levél. Hiába tudják, hogy itt van Leányfalun, mégis a pesti lakásba küldenek mindent. Tudják, tudják, de mégse tudják. Persze, Leányfalu nem Páris. Ha odautazna, tudnák. Itt elfelejtik az embert. Már akit. Adyt nem felejtik. Nem igazság ezt gondolni. Mert Ady se felejti őt. Csak nemrég is hozta az asszony a Világot, hol is van, itt e, még alá is húzta: „Ez a kálvinista magyarság - Móricz Zsigmond magyarjai - hamar dühbe jön a méltatlanságon s hamar kidörgi az „eb ura fakó”-t…” Valami szatmári istentelenségről szól a cikk. Ady jó embere, egyszer ki kéne hívni ide. Majd jövőre.(...) Valaki bejött a kertbe. Ezt is az ördög hozta. Épp most kell jönnie. Mit zavarja éppen most. Á, okos asszony ez, megállítja, elviszi konyha felé, szóval tartja, nem engedi ide. A vincellér. Hiszen épp ő hívta ide, beszélni kéne vele a szüretről. De várhatott volna. Igaz, hogy apa mindig azt mondta, ha váratlan vendég jött, hogy „hátha malacot hoz”. Hogy kacagták! Ki hozott nekik malacot? Mégis beszélni kéne ezzel, hogy szőlő is legyen, enni is, kötözni is, meg egy kis bor is, vendégnek. Hála Istennek nem siet, már le is ült. Nem lehet ez idevalósi, tempósabb annál. Gyulai kertjiben is látta. Hitvány kis kert volt...
„Szép őszünk van az idén, a bokrokon párafátyol akadt, a szőlő azonban
nem akar mézet érlelni; a Duna gyönyörűen csillog, az országúton bőg az
autó; a gyerekeknek kitűnő ez a jó levegő s a feleségem sóhajt, hogy
milyen jó lesz már beköltözni szüret után Pestre...”
|  Puszta Sándor: Tömjén Pilisekből jön az este, pár csillagot ejt szívemre. a szívemre, levelekre, teríti a fényes csendre. A táj őszi tömjénillat, a szívem meg csupa csillag. Marschalkó Teofil: Üdv a Dunának Igazak és hívek Vidám mesés szívek Üdv a Dunának Üdv s öröm nekünk Felségvizekre az alkony leszáll Törzsünkben mindenki másra talál.  Márai Sándor: Ami a naplóból kimaradt (1945-1946) Újév első napján séta a folyóparton. Harminc kilométerrel arrébb szétmállik az ágyútűzben Pest és Buda; itt teljes csend, januári napsütés; a pócsmegyeri ifjúság korcsolyázik a Duna befagyott partmenti szegélyén. A nap eseménye egy uszály váratlan megjelenése a zajló Dunán; valahol Esztergom körül szabadulhatott el, s a víz lassan lesodorta hozzánk. Ez a nagy, fekete test a szürkészöld jégtáblák között kísérteties látvány; minden elszabadult, önállósult; vállalkozó fiatalok átkutatják, s ládákat találnak és egy honvédhullát; a községbeliek reménykednek, hogy talán gabona is akad az uszály mélyiben. ... S a falu emberei, kikkel ez az idõ lassan megismertet; nem érdektelenebbek, mint a nagyvárosi civilizáció feszült-nyugtalan neurótikusai. (S õk is neurótikusak, a falusiak, a maguk formanyelvén...)Csámpa úr, a suszter, akit megkértem, varrjon talpfoltot lyukas cipõmre:fontoskodva jelentette ki, hogy "ez a hadihelyzettõl függ". Csámpa úrról a bevonuló oroszok lehúzták bõrkabátját, s azóta egyfajta óvatos, történelmi készültségben él; szerszámait elásta; s a kabátrablásról oly mitikus hangon beszél, mint Gogoly elbeszélésében Alaki Akakievits. S Herczeg úr, acukrász, szép, szakállas bibliai fejével, afféle Szent József, aki vénségére a könyvek felé fordult, s most Tolsztojt és Cicerot olvassa. És Schillerwein úr,az öreg, aki huszonöt éve kommunista Pócsmegyeren, s most, mikor magyar feljelentésre az oroszok elvitték tõle elrejtett borát, - mondván, hogy "ne búsulj, tovaris, kommunista vagy, örülj, mert mi visszük el, az elvtársak!" -megrendült lelkében és komoran pipázik. S mind a többiek, sok sunyi paraszt Márai Sándor: Napló ... Ebben a helységben különösen vegyültek a legszegényebb, zsellérmunkából tengődő parasztság és a nagyvárosi, megtollasodott polgárság nyári lakóházai. A viskók a domboldalon sorakoztak; a Duna mentén, mint valamilyen excentrikus vurstliban, az első háború után meggazdagodott magyar középosztály zavaros ízlése szerint, különös stílus-összevisszaságban épített nyári házak pompáztak: volt itt tiroli ház, gentry empire-ben épített kúriaszerű nyaraló, normand kastélyutánzat, még dél-amerikai hecienda-ra emlékeztető spanyol kerti ház is.  Karinthy Ferenc: Körvadászat A folyóparti nyári lak is csupán költői túlzással nevezhető háznak. Először is a Dunakanyar, de talán Eurázsia legkisebb telkén áll: mindössze hatvannyolc négyszögöl az egész, hegyesszögű háromszög alakú. Felülről a 11-es országút határolja. (…) Két apró szoba, összesen három fekhellyel, picike konyha, kamra, fürdőfülke. A teraszon Szántó Piri krétarajzai, egy kora nyári látogatás emlékei. (…) Az új könyvemnek ez lesz a címe: Leányfalu és vidéke. És ebben írok Japánról, Amerikáról és egyéb országokról, Távol-Keleten tett utamról, mert Leányfalu, mint tudjuk, csakugyan a világ közepe. (…) Itt volt a római birodalom határa, itt volt Európa vége. Ahol az én kis házam áll, a Duna partján.”  Szeberényi Lehel: Családi körben A jég tizenegy órakor megmozdult. Először olyan volt, mint a messzi zúgó repülőgépek, aztán mintha bombák is hullanának, aztán egyszerre az egész mező sebesen elindul. Elindul a szemünk, a fejünk fölött, mint valami nagy, fehér föld a kataklizma idején, gyorsan, futásban. Recseg-ropog a két part. A széleken egyik tábla alátúr a másiknak, mint mérhetetlen exkavátorok nagy fogas kanalai, fölemeli a másik jégtáblát, fölemeli, élére állítja, mint panelházak nagy, fehér betonlapját, szálfák recsegve dőlnek a fehér fűrészek könnyed mozdulatai alatt. (…) Az attrakció lélegzetállítóan fönséges, hátborzongatón kísérteties. Most a hegyek jönnek, dübörögnek, háznyi hegyek, ameddig csak a Duna ér, néhol maguk közé szorítva egy-egy tenyérnyi táblát. (…) Őrli, morzsolja egymást a sok hegy, s rohanva, tülekedve kap egymás hátára. |