A 19. század első felében jelentős villaépítési
tendencia alakult ki, amely elsősorban a nagyobb városokhoz és az
üdülőtelepekhez köthető. A városok környékének zöldterületeit birtokba vették a
polgárság, a társadalmi réteg életvitelét és igényeit új építészeti irányzat
kialakulása szolgálta. A gazdag gyártulajdonosok, ügyvédek, orvosok,
kereskedők, azaz a tehetősebbek eleinte csak a legmelegebb hónapokban költöztek
ki, később azonban egyre általánosabbá vált, hogy a villákat állandó lakhely
céljára építették. A
főváros melletti Leányfalu ideális helyszínnek bizonyult. A település
Budapesttől 27 kilométerre északra fekszik, a Római Birodalom idején Pannónia
peremvidékéhez tartozott, és mivel a limes része volt, őrtoronnyal is
rendelkezett. Leányfalu legelső említése 1407-ből származik, március 24-én
Ozorai Pipo temesi és komáromi ispán látogatott "Leanfalva"-ra az
elmaradt dézsmajövedelmek rendezése végett. A Rákóczi-szabadságharcot követően
1728-ban bukkant fel újra a település neve, ekkor gróf Esterházy János volt a
terület tulajdonosa. 1848-ban a birtoknak gróf Breuner Ágoston személyében új
ura lett, aki a 60-as évek elején felparcelláztatta a területet. Ekkor jelentek
meg az első bevándorlók is: Szendrey Ignác (Petőfi Sándor apósa), Gyulai Pál
író vásároltak itt részeket. A 20. század fordulóján kezdődött a második
betelepülési hullám.
A budapesti értelmiség és művészvilág jeles
képviselői felfedezték maguknak a fővároson kívüli élet minden örömét és
előnyét. Svábhegy erre az időre már zsúfolttá vált, nem véletlen, hogy
Rózsahegyi Kálmán a "Zsigám, gyere ki, tiszta Svájc!" felkiáltással
invitálta a településre Móricz Zsigmondot. Itt találtak új otthonra a Nemzeti
Színház és az Operaház neves művészei, színházigazgatói. A kiköltözés
természetesen együtt járt a társadalmi élet fellendülésével. 1901-ben Vámossy
Miklós vezetésével, 83 taggal megalakult a Leányfalusi Kaszinó. 13 évvel később
jött létre a Leányfalusi Társadalmi és Szépészeti Egylet, amely célul tűzte ki
a falu rendezését, arculatának megformálását.
A villatelep kedvező természetföldrajzi
adottságokkal rendelkezett, sokat nyomott a latban a dunai látkép. A szerző
számításai szerint 1860 és a második világháború között 78 épületet emeltek,
hozzájuk kertek is kapcsolódtak. A tanulmányban a felmért épületek közül 11
kerül bemutatásra. A legelső villa az író-kritikus Gyulai Pálhoz köthető. Ő
Szendrey Ignác idősebb leányát, Máriát vette el feleségül. A villa 1862-ben Ybl
Miklós tervei alapján épület. A ház fatornácos földszinti szárnyához zömök,
toronyszerű, kétszintes épületrész kapcsolódik.
Leányfalu egyik legismertebb lakója Móricz
Zsigmond volt. Az író 1911 nyarán nyaralóvásárlás céljából érkezett a településre,
azonban feleségének mindegyik ház túlságosan hivalkodó volt. Móricznak az egyik
telken megakadt a szeme egy diófán, a telekbe pedig azonnal beleszeretett,
mivel a tiszakécskei tájat idézte fel benne. Június 11-én 7600 koronáért
megvásárolta a 2118 négyszögöles telket. A következő évben megbízta Fehérkuti
Bálint építészt a ház terveinek elkészítésével. Fehérkuti Kós Károly
csoportjához tartozott, aki Toroczkai Wigand Edével együtt segített a villa
képének kialakításában. Az épülethez egyszerű kert is tartozott. A területen
eredetileg szőlőültetvények is voltak, amelyeket az író vágatott ki. Egy
anekdota szerint azért, mert annyira rossz bort adott, hogy aki ivott belőle
többé nem köszönt neki, mert féltek egy esetleges újabb poharazgatásba hajló meghívástól.
A főváros közelében egy újabb villanegyed jelent
meg. A leányfalui villák csoportja nagyságát és építészeti értékét tekintve
komoly jelentőséggel bír. A helyi viszonyokat, terepadottságokat, és a
természet adta lehetőségeket igyekeztek a legteljesebb mértékben kihasználni. A
keleti és déli fekvésű domboldalakon, a Duna partján és a magaslati pontokra
koncentráltan létrejött az épület-kert-táj egysége.
A kronológiai sorrend szemléletes képet ad a
nyaralóvillák stílusának változásáról. A présházak a filoxérajárvány után
folyamatosan alakultak át nyaralókká. A kezdeti klasszicizáló stílust
felváltották a svájci típusú villák, az 1910-es évektől pedig teret kaptak a
modern építészeti irányzatok képviselői. A villák sorsa némileg szerencsésebben
alakult fővárosi társaiknál. Kisebb méretük miatt csak néhány épület került
állami kisajátításra, így a villákban a 19. század végi tulajdonosok
leszármazottai élnek.
Kiss Gábor írása megjelent 2008. július 3.,
www.mult-kor.hu