Leányfalun olcsó a strandolás

Leányfalun olcsó a strandolás - Végh Alpár írása

Ahol Karinthy Cini Tichy Lajossal lábteniszezett 

A művészember olyan, mint a kacsa. Szeret vízközelben lenni: mintha az volna a lételeme. Tocsog benne, a partján zajong, féltékeny, ha nem az ő tollát dicsérik, és csapatokba verődik, ha jó helyet talál. 
A minap mondta valaki: nem érti, miért Leányfalu lett a Dunakanyar társasági központja. Szentendrei volt a derék atyafi, de lehetett volna verőcei, váci vagy visegrádi – mind féltékenyek. Holott van szép váruk, művésztelepük, barokk főterük: hiába. Irigyek, hogy a duma mindig Leányfalu mellett volt színes és hangos. 
Persze ahhoz, hogy a Duna-parton sokszázados bóbiskolás után felpezsdüljön az élet, olyan emberfajta kellett, amelyik szeret jókat enni, este nem a tyúkokkal fekszik, és van félretett pénze, hogy nyári fészket rakjon. 
Ezek voltak a színészek. 
A krónikák szerint Kőrösmezey Gusztáv az első telepes. Nem volt nagy fenomén, amilyen Egressy vagy Szacsvay, viszont értett ahhoz, hogy kell élni. Nem akármilyen kunszt ez, milliók nem tudják a forszát máig se – Kőrösmezey tudta. Kikocsikázott Szentendréről egy szép nyári napon, körülnézett, és bólintott: ez jó hely lesz. 
Mondott egyet s mást később is, de azok jelentősége nem ért fel az előbbi – ma már tudjuk: történelmi – megállapítással. Hamarosan kialkudta az árát egy jó fekvésű teleknek, aztán ment, s vitte a hírt a Nemzetibe: Leányfalu gyönyörű! 
Kőrösmezey művész úr ezzel a kiáltással kért és kapott helyet a magyar színházművészetben, ami megerősíthet bennünket abban, hogy a halhatatlansághoz számtalan út vezet. 
Az övé Leányfalun át vezetett oda. 
A színészek hittek Kőrösmezeynek. 
Ők is odamentek, ők is alkudtak egy olcsó telekre, és hamarosan átalakult az életük. Az első tavaszi hajóra felpakolták az egész famíliát, vele az anyóst, a szakácsnőt, a dadust, és éltek, vigadtak frissen épített nyaralóikban, míg csak meg nem szólalt az utolsó októberi gőzös dudája. 
A mondén élet a XIX. század utolsó harmadával kezdődött. Leányfalu azóta társasági hely, mi több, egy idő után divat lett, s hogy azzá vált, abban fontos szerepe van Rózsahegyi Kálmán bácsinak. A jó beszédű színészt már harmincéves korában bácsizta a szakma, amit ő azzal viszonzott, hogy mindenkit „leöcsémezett” hatvanon alul. Tehette. Ahol megjelent, onnan száműzve lett a rosszkedv, Kálmán bácsinak nagyobb tábora volt, mint számos színésznek, akit agyonünnepeltek a kritikusok. 
Szerették, hallgattak rá, még Móricz is, akit egy nap megszólított a színházban (akkor ment a Nemzetiben a Sári bíró): „Te, Zsiga, vegyél te is egy darab földet Leányfalun!” Az író ilyen felhívást még sose kapott, kihajózott hát ő is, és bizony ott ragadt. Ha tudta volna, mennyi gond szakad a nyakába azzal a portával, sose csap az eladó tenyerébe. A másfél holdas kertre és a házra, amit Kós Károly épített, folytonosan ráfizetett. 
Csak magát okolhatta érte. Mintagazdaságot akart, aztán mintaháztartást, Simonyi Máriától, aki színész volt, elvárta, hogy mintafeleség legyen – mind csőddel végződött. 
A strand nincs messze a Móricz-háztól. 
Az író halála után lányai múzeumnak rendezték be, de a mai utódok elunták, hogy az arra járók örökké zörgetik az ablakot – bevették a cégtáblát. Nincs többé múzeum. 
Strand az van, működik. 
Utam, ami hozzá vezet, azért lett kacskaringós, mert amikor ott jártam, éppen esett. Az pedig nem tesz jót egy strand forgalmának, akkor se, ha olyan szép, mint a leányfalui. 
Hetvenkettőben, amikor épült, a népköztársaságba tömörült magyar nép a népfürdők korát élte, ez pedig lazává tette az építési stílust, a technológiát, nem beszélve a fegyelemről. A betonból elloptak itt-ott, a kerítést olcsó drótból húzták, az öltözők a KISZ-táborok szabványát idézték. 
Kit érdekelt ez akkor? 
A fű zöld volt, a Duna még kék, a többi viszont mind arányos a korral és a vendégekkel: olcsó belépő, olcsó büfé, olcsó sör. A pénztárnál sorok álltak: az országjáró téesztagság busszal érkezett, a szakszervezeti beutaltak gyalog. A strand felől érkező derűs zsivaj mint könnyű nyári felhő lebbent a község felett, mosolyt varázsolva a tanácselnök és a fagylaltárusok arcára. Remek a világ, hirdették azonos hangnemben. 
Ez volt az aranykor. 
Ami persze elmúlt, hisz az időnek az a természete, hogy múlik, a strandoknak meg, hogy kezdenek pusztulni, főleg, ha keveset költenek rájuk. A leányfaluira egyre kevesebb jutott. Az ötvenes medencének mindenki tapsolt, mikor elkészült, edzések is folytak, hátha innen indul el egy új Hargitay. Mindenki járt arra, csak a strandrenoválók nem. Helyettük vendéglősök jöttek sorban, őket pedig köztudottan nem a víz érdekli. 
Így adódott, hogy e mostani borús reggelen öten merészkedtek a négy medencébe. Fél kilenc volt, az eső már elállt, s nem értettem, miért ily kevesen. Végtére ez a környék legszebb strandja. 
Puritánsága kétségtelen, de árai is azok. Aki igazolja, hogy helyi lakos, 550-ért fürödhet, a reggeli és esti úszójegy pedig csak 400 forintba kerül. Emellett kínálnak hét alkalomra szóló bérletet is (a spórolós németek mindig ezt veszik), ami 4000 forint. Ugyancsak hét alkalomra szól az úgynevezett úszóbérlet. Ezzel reggel és este két órán keresztül lehet róni a hoszszakat, s az ára csupán 2200 forint. 
Mi akkor a baj? Miért vannak mégis kevesen? 
Szűcs Jenő gondolkodás nélkül rávágja: – Fel kellene újítani a strandot, mert tönkrementek a csövek, vízforgató nélkül ma már nem megy, az sincs, szóval pénz kéne. És nincs. Nem lesz addig, míg Leányfalun az a jelszó, hogy „a strand nem eladó”. Pedig szó sincs arról, hogy el kéne adni, csupán 49 százalékát kéne egy szakmai befektetőnek felajánlani. Ma már másként senki nem hoz pénzt. 
Szűcs Jenő vezeti a strandot csaknem egy évtizede, tudja tehát, mi a dörgés, mitől lesz ismét forgalma egy ilyen fürdőnek. 
– Attól semmiképp, hogy várjuk a vendéget, de nincs mivel. Mi fiatalként nem voltunk igényesek, a maiak azok. Kéne csúszda, kéne trambulin, élményfürdő, sajnos egyik sincsen. Tudja, miért csappant meg a vendégek száma tavaly óta? Mert felújították a Római parti fürdőt. A vendég inkább fizet többet, de elvárja, hogy minőséget kapjon. Ilyen lett a világ, ha tetszik, ha nem. 
A leányfalui strandhoz sokan mégis hűségesek. 
Szűcs úr a neves vendégeket sorolja, azokat, akik nem pártoltak el, hiába nincsen vízforgató meg csúszda. 
– Karinthy Cini rendszeresen lejárt. Lábteniszeztek Tichy Lajossal meg Havas Imrével, az orvossal. Ők már nincsenek, viszont törzsvendégünk Fábry Sanyi, aki idevaló, és itt is lakik. Néhány napja jött le először, nyilván tudja, eltört a medencecsontja. Torgyánéknak van itt szép nagy villájuk, ott találkoztak Orbán Viktorral, mikor még jóban voltak. Láttam már Deutsch Tamást is, és nézze csak, ott jön Tardos, az SZDSZ-es képviselő, illetve csak volt: már nem az. 
Nagyot változott tíz év alatt a világ! 
Feje tetejére állt a rangsor: ma már legtöbben a politikusra kíváncsiak. A futballisták, a színészek dicsősége elolvadt, de hát nem is csodálni. Van ma olyan futballista, akivel itt leállnának lábtangózni, hogy aztán büszkén meséljenek róla, mint Tichy Lajos idejében? Nincsen. 
Nem áll jól az írók szénája sem. 
Beköszöntem a művelődési házba – Petőfi nevét viseli, aki sose járt erre –, és Zsitva Ildikó, a kultúrmunkások egyike nagyot néz, mikor megtudja, hogy Márai Leányfalun vészelte át a háború utolsó hónapjait. Ha pedig ő nem tud róla, akkor a faluban se sokan. 
De a dolgok képesek jó irányt venni. 
Az ifjú hölgy bement a könyvtárterembe, levette az író háborús naplóját, mondván: az ilyet be kell pótolni, ha az ember a kultúra szolgálatában áll. 
Ezt olvashatta, mikor kinyitotta a kötetet 1945-nél: „Leányfalu. – A rabbi, aki a szomszédban rejtőzött, az orosz megszállás napján átjön és sápadtan adja elő: orosz katona járt nála az imént, az asszonnyal bizalmaskodni kezdett, majd átkutatta a házat, megtalálta a kamrában rejtőző rabbit és így kiabált: »Óra, óra!« Aztán lekapcsolta a rabbi csuklójáról az órát, és elszaladt a zsákmánnyal. »Kérem, milyen csalódás ez!«… – mondja a rabbi.” 
A kurta idézetből talán érteni, miért nem tud Márairól Ildikó. 
Amikor Tichy Lajos volt a sztár a strandon, az író nevét ki se lehetett ejteni. Még a víz alatt se, mert ki tudja.

Végh Alpár Sándor írása megjelent 2002. augusztus 09., Magyar Nemzet online
Comments