Emlékezés Puszta Sándorra

Emlékezés Puszta Sándorra


Dr. Katona Puszta Sándor kanonok, plébános, költő - mondogatták a hittanos gyerekek az iskolában, mert tetszett nekik a hosszú név, különösen a kanonok, mert az olyan titokzatos, ismeretlen szó volt számukra. Ők pedig csak egyszerűen Tiszi bácsinak hívhatták…

Tiszi bácsi pedig átjárt az iskolába hittant tartani a legnehezebb időben is, a világért nem mondott volna le erről, fontosnak tartotta, hogy a pap jelen legyen az iskolában. Amikor még a 80-as években is akadály gördült a hitoktatás elé, szép szóval mondta az igazgatónak: Arany Virág! Én már régi bútordarab vagyok itt, hagyjatok békében dolgozni… Ugyanígy ragaszkodott a körmenetek útvonalához, és az útvonal engedélyt mindig kiharcolta. Minél messzebbre, minél nagyobbat kanyarítani, hogy lássanak bennünket! Ezt hitvallásnak tekintette. Ezért aztán nem a járdán mentünk, hanem a 11-es út szélén, hogy többen találkozzanak az Úr Jézussal. Az „ Arany Virág” megszólítás egyébként bennünket is megilletett, akiknek örömmel ajándékozta a jugoszláv kalendáriumot, hiszen akkor a vallásos irodalom itthon nagy kincsnek számított. A  vadvirágokat nagyon szerette, kedvenc virága az ibolya volt, és az idősebbek, Szepesi néni, Rácz néni, húsvét előtt ezért is a szentsírhoz rengeteg ibolyát, istenkulcsát gyűjtöttek. Ezt tették a gyerekek is. 


Azt mesélték, hogy egyszer temetési menetben összetalálkoztak egy lovas fogattal.(Már akkor is szűkek voltak a leányfalusi utcák.) A kocsis kicsit pityókásan, nem éppen kedvesen reagált az esetre, de Tiszi bácsi ezt mondta neki: cseréljünk csak helyet, én bármikor elhajtom azt a fogatot,de Maga a papot tudja-e helyettesíteni? A fogatos tisztelettel hajtott fejet…

Sokan látták, hogy naponta kisétált a temetőbe. Az akkori politikai megfigyelők ezt biztosan jelentették. Amikor egyszer feltörték a családi kriptát, azt rebesgették, hogy a rendőrség rádió-adót keresett, mert el nem tudták képzelni, miért jár ki nap mint nap a temetőbe. Biztosan tudták róla azt is, hogy ifjú korában ő közvetítette az 1938-as Eucharisztikus kongresszust a vatikáni rádióban.

Ahol csak lehetett magyarságáról tett tanúságot. A templomban, a rádióban, a búcsújáró helyeken tartott prédikációiban a „magyar” szót mindig odatette. Magyar fiatalok! Szüksége van rátok a Magyar Hazának! – harsogta. Nyilván ez akkor bátorságot jelentett, mert egyik hölgy a templomból kifelé, csendesen megjegyezte: Ez a Puszta még mindig nem fél, hát nem kapott még eleget? Ilyet mer mondani, hogy magyar fiatalok, magyar haza? Ekkor a 70-es éveket írtuk…

Szinte félelmetes volt, ahogy az ördög jelenlétéről prédikált, meggyőzően, hiszen arról keveset hallottunk, Tőle is. Azt mondják, nincs ördög? Dehogyis nincs. Itt dübörög, rugdos, kalimpál közöttünk, csak figyeljük! - mondta. Ma már tudjuk, hogy igaza volt, mert működött, működik az ördög… Nem úgy, ahogy gyerekkorunkban képzeltük, sőt már nem is rugdos, nem is kalimpál, sokkal veszélyesebb, mert észre sem vesszük, hogy támad. Nem látjuk, mert alattomos, álarcot hord. Így védekezni is nehéz ellene. Egyedül az Isten-hit a pajzsunk.

A Fatimai Szűzanya - jelenésről sokszor és nagy hittel prédikált, előszeretettel osztogatta a három kis „szent” - Francisco, Jacinta, és Lucia - fényképét a gyerekeknek. Elsőáldozóinkat mindig a Szűzanya-oltár előtt fényképeztette le, ahonnan ő se maradhatott le.

A 65. születésnapját a leányfalusi Petőfi Sándor Művelődési Házban már együtt ünnepeltük Karinthy Cinivel és Szeberényi Lehellel. Ők is jubiláltak. Reverendában jelent meg, és lenyűgözően szavalt, a Pók a tükrön című versét mondta el a zsúfolásig megtelt nagyteremben. Hívei büszkék voltak rá. 

Istenszeretete, hazaszeretete, a pátoszi hangulat teremtése a Feltámadási és Úrnapi körmenetek végén tündöklött. Visszatérve a templomba, az oltárra helyezte az Oltáriszentséget, s gyöngyöző homlokát törölgetve megpihent. A körmenetet járóknak köszönetét, jókívánságait így kezdte: a Jó Isten áldjon meg minden lépést, melyet a magyar utakon tettetek! Majd hatalmas hangjával latinul zengte: TE DEUM LAUDÁTUM - mintegy felszólítva a híveket Isten dicséretére, és felcsendült a templomban a TÉGED ISTEN DÍCSÉRÜNK, majd a TANTUM ERGO következett. Szép palástjával körbefonva - tömjén füstölés mellett, ministránsok örömteli csengetése közepette - fölmutatta az Oltáriszentséget, majd elhelyezte a tabernáculumban, és mélyen térdet hajtott. Aztán lezser, fiatalos mozdulattal „levetette” válláról a palástot, melyet már Kecskés János egyháztanács-elnök várt és lesegített. A Pápai- és a Magyar Himnusz el nem maradhatott, s gyakran hallottuk a Szózatot is.

Úgy emlékszem, az utolsó éveiben, különösen a nagyobb ünnepek előtt, az arca bedagadt, mintha az ünnepi készülődés izgalma okozná, nem gondoltuk, hogy már akkor beteg volt…                                                                                                                                                    

Nagy az űr, ha egy pap elmegy a hívei közül, különösen fáj, ha ez végleges.1983. március 5-én az Úr magához hívta őt. Sokan ismerték, sokan szerették, rengetegen kísérték utolsó útjára a leányfalusi kápolnától - ahol 46 évet szolgált, ahol felravatalozták, és ahol a gyászmisét bemutatták érte - a leányfalusi temetőig. A mostani Puszta Sándor utcán felfelé szinte hömpölygött az emberár. Március 17-e volt. A sírnál Puszta Sándort, a költőt, az Írószövetség elnöke, Fábián Zoltán író, leányfalusi lakos búcsúztatta. A temetés végén – nem előre tervezetten - valaki elkezdte a Himnuszt, majd a Szózatot… Zengett a magyar ének... A temető madarai is énekeltek, és akkorra már - Gyümölcsoltó Boldogasszony napja körül - az ibolyák is kinyíltak a leányfalusi temetőben.


Adorján Istvánné

nyugalmazott polgármester

Comments