A dunai hajózás története

A leányfalui hajójárat megindulása

 

A pesti Naplóban 1856 áprilisában jelent meg egy pócsmegyeri olvasó levele, amelyben üdvözölte a hírt, hogy „ Szent-Endre gőzhajóállomással lesz egybekötve a fővárossal.” Azt írta, ha a falusi embernek pár órát kellett eltölteni eddig Pesten, bevásárlás vagy egyéb ok miatt, egykét napjába is került,míg a heti hajóval haza tért, de ezután másképp lesz.

Pestről Szentendrére a naponta közlekedő első menetrendszerinti hajójárat 1856. május 1-én indult az akkor épített „Neptun” nevű 42 lóerős gőzössel, amelyre közel kétszáz utas fért fel.

Ebben az időben még csak a személyszállító hajók működtek gőzzel, az akkor „terhesnek” nevezett áruszállító hajókat vagy evezősök hajtották, vagy a partról lovakkal vontatták felfelé a Dunán. A part mentén ezért vágták ki az összes fát és bokrot.

Öt évvel később, 1861. augusztus 1- én meghosszabbították a járatot, és ezután nemcsak Szentendréig, hanem Bogdánig járt naponta. A hajó természetesen a közbenső állomásokon is megállt,így Pócsmegyeren a leányfalui révben. Az első Császári Királyi Szabadalmas Dunahajózási Társaság üzemeltette, Pestről délután 4 órakor, vissza Bogdánból reggel fél 5-kor indult. Nagy hidegben, fagy, jégzajlás, árvíz vagy alacsony vízálláskor nem közlekedtek a hajók. Az évszakhoz viszonyítva változtatták az indulás időpontját, például 1863-ban, az enyhe tél miatt már február 1-én megindult a forgalom. Néhány év nyarán naponta kétszer, sőt háromszor is lehetett utazni mindkét irányba.

A hajókat nemcsak a kirándulók vették igénybe, hanem a falvak lakói is, akik a terményeiket a pesti piacokra szállították. Ezért nevezték az emberek ezeket kofahajónak, amelyekre élelmiszert fel lehetett vinni, de más árucikket nem. Egyes időszakokban a posta leveleket és hírlapokat továbbított a személyszállító gőzösökön, amelyeken a Társaság orvosokat is alkalmazott az esetleges   rosszullétek  kezelésére.  A tavasz és a jó idő beköszöntével a nyári lakok fővárosi tulajdonosai és családtagjaik kiköltöztek Leányfalura. Az idény első hajójának megérkezésekor szinte mindenki kivonult az állomásra, mozsárágyút durrogtattak, és Feleky Miklós, a Nemzeti Színház művésze ünnepélyes dikciót, szónoklatot tartott. Egyébként is minden nap a hajó érkezése eseménynek számított itt, jó néhányan kimentek a partra, búcsúztatták az elutazókat vagy köszöntötték a megjövőket. Ebből azután nehézségek is adódtak, az emberek a gőzös kikötése előtt feltódultak a pontonhídra, - bár tiltotta ezt a szabályzat, mert saját életüket veszélyeztették, ha a hajó véletlenül nekiütközött a pontonnak. Sok zúgolódásra adott okot a menetrend be nem tartása. Többször előfordult, hogy Szentendrén húsz-huszonöt hordó bort raktak fel a fedélzetre - néha még az első osztályra is, - és ez egy – másfél órás késést okozott a leányfalui érkezéskor. „Több leányfalvi birtokos” aláírásával a Pesti Napló 1880 áprilisában levelet közölt, amelyben sérelmezték, hogy – felsőbb utasításra – nem náluk, hanem a szemközti, pócsmegyeri parton köt ki a hajó, ahol szinte senki sem száll le és fel. A leányfalusi utasok nem értették, miért történt ez a változás, hiszen ők tetemes jegybevételt hoztak a Társaságnak. A későbbi években is előfordult, hogy Pócsmegyeren állították fel tavasszal a kikötőt.

Egy útikönyv szerint 1900-ban a menetdíj Pestről Leányfalura I. helyen 1 korona 20 krajcár, II. helyen 80 krajcár, a menettérti jegy három napra 1.80 és 1.10 korona volt. A Leányfalun nyaraló családok azért jártak hajóval ki a fővárosból, mert kényelmes és olcsóbb volt, mint más járművel. Egy korabeli vélemény szerint, ha megépült volna a vasút Szentendrétől Visegrádig, akkor sem használták volna, mert nem mentek volna át ezért Pestről Budára.

 

 Ürmös Lóránt

 

Comments